Adrián: Gyere, gyere, gyere…
Soma és Adrián: Gyere, gyere, gyere, gyere, gyere…
Soma: Megy a Töki veled! Futás!
Én: Nem lehet!
Soma: De lehet!
Én: Gyere, gyere, gyere!

és kéz a kézben befutottunk Adriánnal a célba 10 óra 53 perc 50 másodperces időeredménnyel
Podersdorfba csütörtökön érkeztünk meg. A héten már szabadságon voltam és próbáltam felkészülni a versenyre. Elrendeztem mindent, hogy minél kevesebb legyen azon tényezők száma, amik elvonhatják a figyelmemet és az energiát. A pályát átnéztem és betanultam, sőt a bringás körön még végig is mentünk kocsival. Az öltözést és a ruhacserét többször elpróbáltam fejben, illetve a frissítés minden részletét átgondoltam. Végig vettem a rendkívüli helyzeteket: hogyan javítok egy defektet, vagy mit csináljak, ha módosítani kell valamin, mert leejtek ezt-azt, vagy az időjárás változik meg hírtelen.
Pénteken a regisztrációnál volt egy kis kavar a hosszútávosoknál, mert a kapott rajtszámokon nem a saját nevünk szerepelt, hanem véletlenszerűen valakié a kétszáz induló közül. Én, mint Falk az 54 szám alatt indulhattam  azonban legtöbben kisatírozták a rossz infót és a saját nevüket firkálták fel helyette. A bringa alatt találkoztam magammal – köszi Szabó András. A technikai értekezlet már flottabbul ment. Idén kiegészítésre került a szabálykönyv, miszerint a tóban nem lehet sem gyalogolni, sem futni, csak úszni szabad. Este bedepóztam a kerékpárt és a futáshoz szükséges dolgokat. Judyval az utolsó egyeztetésen három dolgot tűztünk ki célul a versenyre: úszáson elkapni egy lábvizet, nem bringán „megnyerni” a versenyt és a futás második felében elengedni a kontrollt. tovább olvasom

•••••

Amikor a hóhért akasztják, avagy a Mester második ironmanjének tapasztalatai az ő saját tollából:

Az egész az elsővel kezdődött. Nagyatád után mindenki lépten-nyomon azt kérdezte, hogy mikor jön a következő. Nem tartozom a „minden évben ironmanesek” táborába, így bár terveztem hogy majd egyszer csinálok még egyet, de halogattam… Persze nem akartam hetvenévesen nekifutni (never say never), gondoltam majd ha ötven leszek… addig meg fürdök az első mámorában. Mivel már háromszor jártam ott kísérőként, Roth-ra gondoltam. Csak a nevezéssel volt egy kis bibi, a 3000 hely percek alatt elfogy a nevezés megnyitása után, tehát nem sok esély van bekerülni az indulók közé. Az élet ment, edzegettem, halogattam a döntést, hogy nevezzek-e, lesz-e erőm felkészülni, így végül nem is ültem le az adott a gép elé a kritikus pillanatban… Hát ez ennyi volt, ez a vonat elment.
Aztán 2018 szeptemberében egy este Kollin Gergő hívott, hogy nézzem csak meg az e mailjeimet, meglepetés vár. És tényleg az volt, ott figyelt a kód, már csak a nevezési díjat kellett befizetni (köszi Veri), és pár napig ábrándos tekintettel járkáltam 20 centivel a talaj fölött – az álom házhoz jött, most már csak végig kell csinálni a felkészülést meg a versenyt. (Persze nem volt ilyen egyszerű a kódszerzés sem, kellett hozzá Gergő, aki mesélt Herr Évinek és Gyulának az ötvenéves szülinapi „füstbe ment tervről”, ők pedig boldogan segítettek – szereztek valahogy egy slotot a szervezőktől).
További halogatás nélkül el is kezdtem a felkészülést – fárasztó volt, de élveztem. Nekem ez jobban fekszik: egyik évben odateszem magam, beleadok mindent, aztán a következő évben rápihenek… Végtére is egy ironman felkészüléshez az elhatározáson, kitartáson, no és a legfontosabb, a családi támogatáson kívül idő kell, mégpedig rengeteg. És én csak úgy tudok rajthoz állni a nagy napon, hogy tudom, megtettem mindent hogy a végén elmondhassam: szép munka volt, fasza csaj vagy Judy.

Természetesen az ÉLETNEK is volt még szava a terveimhez.
tovább olvasom

•••••

Szerencsére általában pozitív energiáktól duzzadnak a spuris versenybeszámolók, és ez így jó, ezért (is) jó sportolni, versenyezni. Néha azért előfordul, hogy félrecsúsznak a dolgok, ez esett meg Tamással is, aki némi átfutási idővel írta ki magából a dolgokat (mi pedig még ráraktunk egy kis időt a közreadásig, a nyári elfoglaltságokra tekintettel).
Olvassátok, ha nem is túl vidám, de tanulságos beszámoló következik:

“Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, nem találkoztam még kivétellel. Én sem vagyok az, ugyanúgy azt mondok, amit szeretnék és akarok. A szavahihetőségem és a hitelességem nem kezdem el bizonygatni, értelmetlen. Inkább tényeket írok, aztán mindenki eldöntheti, mit gondol rólam, mennyire hiszi el azt, amit mondok.
Picivel több, mint 12 éves lelkes amatőr triatlon pályafutásom alatt, a családom és a munkám mellett, eddig sikeresen teljesítettem 18 fél maratoni, 5 maratoni futóversenyt, valamint 7 sprinttávú, 3 olimpiai távú, 17 féltávú, illetve 4 teljes távú triatlon versenyt Európa szerte (Magyarország, Olaszország, Horvátország, Ausztria, Spanyolország, Németország, Szlovénia, Portugália), kivétel nélkül mindegyikre tudásom legjava szerint felkészülve. Mindig minden szabályt betartottam az egyenlőség és az amatőr versenysport tisztaságát és különlegességét szem előtt tartva és soha meg nem sértve. Soha semmilyen figyelmeztetést nem kaptam, jogosulatlan versenyelőnyt nem szereztem, három újamon meg tudom számolni összesen mennyiszer beszéltem a pályán bíróval (abból is kettő kérdés volt). Ki merem jelenteni, ha mindenki annyira tartaná be az élet minden területén a szabályokat, mint én, legalábbis egy kiszámíthatóbb, rendszerezettebb és biztonságosabb világban élnénk. A szabályok kellenek, ez nem képezi vita tárgyát, mint ahogyan az sem, hogy ezeket be kell tartani és tartatni. Arról már lehet vitatkozni, hogyan tartatjuk be, mikor engedünk meg kiskapukat, egyedi elbírálásokat.
Messziről indítottam, ezért most vissza is térek a kezdetekhez, ki kedvet érez hall egy érdekes mesét. 2017 szeptember 30 –án úgy fejeztem be Barcelonában az eddigi utolsó Ironman versenyemet egy vastag hajszállal 10 órán kívül, hogy noha „Semmi értelme, de várom a következőt, ahol nem lehet más a célom, mint a 9 órával kezdődő célba érkezési idő”. Egy év pihenő után 2018 október 1 –jén belevágtam a Klagenfurti kalandomba. Eredetileg Hamburg volt kiszemelve, a befutó mégis Ausztria lett. Gáborral (Kindl) való rövid szakértés után változott meg a döntésem. Ismerjük már a pályát, versenyeztünk is már Klagenfurtban, közel van, „hazai pálya”. Ezek logikus és tiszta érvek, teljes mértékben elfogadhatóak számomra is, a Klagenfurt zászló lett felhúzva az árbócra.
tovább olvasom

•••••