Amikor a hóhért akasztják, avagy a Mester második ironmanjének tapasztalatai az ő saját tollából:
Az egész az elsővel kezdődött. Nagyatád után mindenki lépten-nyomon azt kérdezte, hogy mikor jön a következő. Nem tartozom a „minden évben ironmanesek” táborába, így bár terveztem hogy majd egyszer csinálok még egyet, de halogattam… P
ersze nem akartam hetvenévesen nekifutni (never say never), gondoltam majd ha ötven leszek… addig meg fürdök az első mámorában. Mivel már háromszor jártam ott kísérőként, Roth-ra gondoltam. Csak a nevezéssel volt egy kis bibi, a 3000 hely percek alatt elfogy a nevezés megnyitása után, tehát nem sok esély van bekerülni az indulók közé. Az élet ment, edzegettem, halogattam a döntést, hogy nevezzek-e, lesz-e erőm felkészülni, így végül nem is ültem le az adott a gép elé a kritikus pillanatban… Hát ez ennyi volt, ez a vonat elment.
Aztán 2018 szeptemberében egy este Kollin Gergő hívott, hogy nézzem csak meg az e mailjeimet, meglepetés vár. És tényleg az volt, ott figyelt a kód, már csak a nevezési díjat kellett befizetni (köszi Veri), és pár napig ábrándos tekintettel járkáltam 20 centivel a talaj fölött – az álom házhoz jött, most már csak végig kell csinálni a felkészülést meg a versenyt. (Persze nem volt ilyen egyszerű a kódszerzés sem, kellett hozzá Gergő, aki mesélt Herr Évinek és Gyulának az ötvenéves szülinapi „füstbe ment tervről”, ők pedig boldogan segítettek – szereztek valahogy egy slotot a szervezőktől).
További halogatás nélkül el is kezdtem a felkészülést – fárasztó volt, de élveztem. Nekem ez jobban fekszik: egyik évben odateszem magam, beleadok mindent, aztán a következő évben rápihenek… Végtére is egy ironman felkészüléshez az elhatározáson,
kitartáson, no és a legfontosabb, a családi támogatáson kívül idő kell, mégpedig rengeteg. És én csak úgy tudok rajthoz állni a nagy napon, hogy tudom, megtettem mindent hogy a végén elmondhassam: szép munka volt, fasza csaj vagy Judy.
Természetesen az ÉLETNEK is volt még szava a terveimhez.
Először is, sokkal nehezebben tudtam magam gyilkolni az edzéseken mint korábban. Sokat edzettem egyedül, fáradt voltam, nehezen mentek a mindennapok, az sem segített, hogy alvás problémákkal is küszködtem és persze állandósult a pánik a család, munka, edzés összehangolásában. Idősporolás miatt nem jártam gyúróhoz, sőt Ágihoz sem rendszeresen, kevesebbet nyújtottam, egyáltalán nem erősítettem, állandó energiahiányban szenvedtem… Ennek persze meglett a böjtje. Húsvét hétfőn futás közben megsérültem, amiből sehogyanse tudtam kilábalni… Ettől mentálisan is egyik gödörből a másikba estem, közben folyamatosan halasztgatva az „induljak vagy ne induljak” döntést. Az utolsó 3 hónapban csak pár alkalommal futottam, akkor is csak 3-4 kilométereket, jelentős fájdalom árán. Hogy lesz ebből pár hét múlva 42? Fogalmam sem volt, jobb híján toltam a bringát. Gábor bízott bennem, Luca is bíztatott és mások is drukkoltak, segítettek, így amikor másfél héttel a verseny előtt sikerült 9km-t futnom fájdalom nélkül, eldöntöttem, megyünk. Persze a célokat újra kellett terveznem a fejemben, mert az eredeti terv elérhetetlenné vált, még abban sem voltam teljesen biztos, hogy képes leszek a magam számára értékelhető teljesítményt nyújtani. Viszont azt is tudtam, hogy még egy ilyen évet nem tudok végig csinálni, s a családi tolerancia is véges, tehát most van itt a lehetőség. Végül új (túlélni, nem feladni) stratégiával álltam oda a rajtoz. Tudtam, hogy jó versenyző alkat vagyok, vissza tudom fogni magam a bringán, futáson meg (ha rá nem sérülök) majd maximum néha gyalogolok, de valahogy átfutok a célvonalon, ebben eléggé biztos voltam.
Célbaértem… S
csak a hozzám hasonló „idióták” tudják, hogy mennyi öröm és boldogság van ebben.
A verseny utáni éjszakán arra ébredtem, hogy maga a létezés is kín (a 42 km megtette hatását), minden izomrost külön életet él és káromkodik, minden mozdulatnál nyögök, úgy érzem magam, mint egy frissen műtött beteg akinek nem adtak fájdalomcsillapítót. Viszont iszonyatosan boldog voltam.
És akkor a verseny:
A rajt előtti nap bedepóztam, a futócuccot is leadtam, aznapra már tényleg csak a versenyzés maradt. Fél 4-kor keltünk, negyed 6-ra le is parkoltunk kb másfél kilométerre a rajt helyszínétől. Minden nagyon rendben volt, semmi idegeskedés, köszönhetően a relaxációs tréning programnak, amit – mint rendesen – lefuttattam fejben a verseny előtt. Ilyenkor fél-háromnegyed óra alatt gondolatban végig megyek a verseny napján, a felkeléstől a célba érésig, figyelembe véve mindent, hogy ne érjen meglepetés fel legyek készülve, szinte mindenre legyen megoldásom. Pontosan végiggondolom a frissítést (mikor-hol-mit), végigmegyek gondolatban a verseny minden kilométerén, beleértve a depókat, a wc lehetőségeket, mindent. Így teljes koncentrációval fordulok a versenyre.
Tehát a rajt előtt minden rendben volt, időben érkeztünk. Mire mindent megcsináltam, Gáborral maradt még együtt egy fél óránk, zuhogott, beálltunk egy fa alá, csevegtünk erről-arról, eszegettem a bekészített szeletet, kicsit izgultam, de épp csak amennyire kellett. Körülbelül fél órával a rajtom előtt elbúcsúztunk és elindultam leadni a ruhámat, szinte túl tökéletes volt minden. Én nem különösebben szeretek neoprénben úszni, de technikai okok miatt most örültem neki. 
Valószínűleg ez volt az egyetlen város a világon ahol aznap engedélyezték a neoprént. A rajt jó volt, 5 percenként 150-200 ember, nyugiban lehetett úszni, hamar felvettem a tempót egy csaj jobb lábánál. Tökéletesen lehetett látni a parton a métereket, így még szórakoztattam is magam, hogy ki ne hagyjak egyet sem, kimondottan élveztem.
A végén repültem is ki a vízből, szinte kiemeltek… gondoltam is, na ez jó lesz, a lábam földet sem fog érni… simán megtaláltam a bringás zsákomat, azonnal jött egy segítő aki végig ott volt velem, pakolt helyettem és a végén el is vette a dolgaimat (na ezt még soha sehol nem tapasztaltam).
Úszás: 70 perc, ez szuper…
Bringa eleje terv szerint, lazán, eszegetek, felveszem a ritmust, van idő… Két körös a pálya, külön készültem arra, hogy sokan le fognak hagyni, nekem nem szabad erőből menni. Közben kétszer is eleredt az eső, az egyik nagyobb zuhé volt, de nem törődtem vele különösebben. Csináltam persze hülyeséget: bepárásodott a napszemüvegem, így levettem, majd kiesett a zsebemből, meg kellett állnom érte. No de legalább leszállhattam fél percre. Elhatároztam, hogy érzésből megyek, nem nyomom, nem nézek átlagot. Megálltam pisilni is, na az is jól esett a derekamnak (az már Keszthelyen is nagyon fájt, így vettem be fájdalom csillapítót, nem tudom mi lett volna ha kihagyom, hiába, öregszem, ficeregtem eleget így is a nyeregben). A Solaron tényleg vicces volt felmenni, párszor el is nevettem magam, beletolják a képedbe az öklüket, dobolnak a hátadon – élmény volt, tényleg. Persze nem ez az egyetlen emelkedő a pályán, és máshol is lelkesek az emberek, csak hát ez „a” híres hegy. A második kör már nem esett jól, a pálya sok helyen kitett és a második körben még erősödött is a szél, megszenvedtem vele. Figyeltem magamra, nem toltam, de nem mondanám, hogy nem vártam a végét, a kerékpár többet vett ki belőlem, mint szerettem volna. 110-nél jött egy holtpont is, de vártam rá, mondtam az Era-féle ördögnek a vállamon, hogy húzzon el, igyekeztem a célra koncentrálni (nem egyéni csúcs a cél, végig kell csinálni, szépen, gazdaságosan menni), így hipp-hopp túl is lendültem rajta.
A bringa: 6:22, a tervtől elmaradtam, de ha így hát így, a PB úgyis elég messze van, nem kell izgulni. Ha 70 évesen is tudok ennyit, az kimondottan szép lesz.
Futáson tudtam, h
ogy nem szabad gondolkodnom, csak menni kell, aztán vagy kibírom, vagy nem. A pályát részekre bontottam fejben, úgy terveztem, hogy szépen sorban mindet megcsinálom. 8km-nél befordultunk szembeszélbe, azonnal kerestem egy delikvenst és mögötte toltam, a frissítőkre koncentrálva (ő nem nagyon frissített, 22-nél el is halt) szélárnyékban elevickéltem 18-ig. Ott megint jött az ördög, elkezdte mondani, hogy baszki tök hülye vagy, nem fog menni. De valami vitt tovább, és itt már tudtam, hogy meglesz, méghozzá két lábon. Két régi ismerős futott mellém, még a veszprémi időkből, jót tett a kis beszélgetés, össze is szedtem magam, de akkor jött az első emelkedő, oké, gondoltam egy kis séta nem árthat. Nem voltam egyedül ezzel az ötlettel… Gábor kísért, kértem, ha tud legyen ott, nem kell szurkolni, csak érezzem, hogy ott van… a nézők úgyis egyfolytában kiabálják bele képedbe, hogy JUDIIIITTTT, you are fantasztik (Csabi, nem mondták, hogy szép vagyok, hiányoztál). Én meg magamban, persze kurva fantasztik, tényleg, ha ez a fantasztik akkor baj van a fantasztikkal. Közben számoltam, a másik fordítóig meg vissza még 10 kili – egy kőkemény 10 kili. Még 9 lehetett hátra, újabb isme
rős hang. Végre elnevettem magam, Józsi volt, Gábor egyik haverja… de mit keres itt… mindegy is, nekem futni kell. Innentől szakszerűen váltogattam a kilométerenként 100 lépés gyaloglás a többi futás kombót, ami a végére 100 lépés gyalog, 200 lépés futásra változott. Tudtam, hogy jót röhögnék magamon ha kívülről látnám, hogy mit művelek itt. Nagyon kemény menet volt, azt hiszem még soha nem éltem meg ilyet. Nagyon furcsa állapot. Minden idegszál azon dolgozik, hogy előre kell menni, be kell érni, de a test nem engedelmeskedik, össze akar csuklani, megállni, az agy meg tolja előre. Nem gondoltam semmire, nem voltak romantikus gondolatok, egy dolgot kívántam, hogy vége legyen. Itt már minden lépést éreztem, deréktól lefelé egy nagy fájdalom volt minden, de közeledtem a cél felé iszonyatosan koncentrálva minden mozdulatra. S ha bárki azt hiszi, hogy az utolsó 1 km könnyen ment, hát téved, az is éppúgy fájt. Gábor várt az utolsó 400m-nél, egy utolsó fotó – a célegyenesben aztán beállt elém egy háromfős váltó mindhárom !?!//! tagja (itt iszonyat csúnya szó), hát nem bírtam leelőzni őket, így pont mögöttük értem be. Az első, amire gondoltam, hogy hurráááá, végre official álldogálhatok. De persze még nem, érem a nyakba, aztán ki a célterületről, be az Athlete’s cornerbe. Nem éreztem semmit. Annyira kemény volt az utolsó másfél óra, olyan mértékű koncentrálás, hogy teljesen üres volt a fejem. Le akartam ülni, nem gondolkodni, kicsit elhagyni magam… és akkor megkaptam az oklevelemet. Szent Isten, 13 órán belüüüül!!!!! és akkor, ott elbőgtem magam és abban a pillanatban felfogtam, hogy megvan, megcsináltam, itt vagyok a célban… hirtelen olyan öröm volt, amit nem tudok elmondani. Ott álldogáltam tök egyedül és potyogtak a könnyeim, tényleg annyi minden volt mögötte. Koncentráltam, hogy ne gyűrjem össze az oklevelet és szipogtam. Egy pillanat alatt a szívem tele lett mindenkivel, elfért volna benne az egész világ, mindenki aki segített, aki gondolt rám.
Futás: 5 óra (hmmm???)
Konklúzió. Biztos voltam abban, hogy bringán 6 órán belül tudok menni, de sokkal inkább a futásra koncentráltam. Amikor neveztem azt gondoltam, tisztességgel felkészülök, a cél, az álom 4 óra 10 perc körüli maraton lett volna. Ez volt életem második ironmanje (ki tudja lesz e még), az első 11:40 lett, így joggal terveztem a 12 órát, még úgy is, hogy fiatalabb nem lettem és ebben a korban tényleg nehezebben mennek a dolgok. Azt viszont a sérülés után sem gondoltam, hogy ennek az eredménynek így lehet örülni.… mert én ott, az oklevelemmel a kezemben úgy éreztem magam, mint aki megnyerte az olimpiát
Köszön
et(ek).
Gábor nélkül nem ment volna. De hagyjuk is, mert tudja – persze neki is jutott a jóból (míg bent voltam az Athlete’s gardenben, rám telefonált, hogy látott a kijövőknél egy jó kis söröskorsót, olyat mindenképpen szerezzek).
Vittem neki, megtöltve, naná.
Köszönöm az összes gyerekemnek, akik nélkül értelme sem lenne.
Köszönöm mindenkinek, aki az utolsó napokban is segített nekem, izgult értem, szurkolt nekem (utólag is elérzékenyültem, olvasva a levelezést, sms-eket, whatsapp üzeneteket).
És köszönöm mindenkinek, akivel edzhettem, akiből erőt merítettem…az ironman elég sokáig tart, eszébe jut az embernek ez, az.
De ne féljetek tőle, megéri – csak készülni kell. Sokat.
Judy
•••••
