Extrememan Nagyatád beszámoló – Istvántól

pi3A verseny adatai:
2018.07.28. nagyatádi hosszútávú triatlon országos bajnokság – 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, 42,2 km futás

Felkészülés:
2016-ban fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer elindulok ezen a versenyen, akkor már túl voltam két féltávon, ami akkor még elég nyögvenyelősen ment, nagyjából ekkor csatlakoztam a Spuri triatlon klubhoz. Persze nem tudtam, hogy mikor jutok el arra a szintre – ha egyáltalán eljutok arra -, hogy nevezzek. Aztán a 2017-es év, amire már spuris tagként készültem, érzékelhetően jobb eredményeket hozott, a keszthelyi féltávon már magabiztosan indultam és értem célba. Ekkor gondoltam arra, hogy jövőre meg lehet a teljes táv is, de tudtam, hogy ez rengeteg munkát és időt igényel, ami számomra még mindig kétségessé tette a dolgot, tekintve, hogy mindig is hobbiként gondoltam a triatlonra. Az iron távra készülni viszont már életmódváltást is igényel, a hobbimnak rendelem alá a napjaimat, akkor is ha éppen nincs hozzá kedvem. Ősszel, a nyári szezon utáni rövidke pihenőt követően már érett bennem az elhatározás, hogy 2018-ban elindulok. Judynak (úszóedző) is megemlítettem és szerencsére nem akart lebeszélni róla :)

Úszás: Judyval abban állapodtunk meg, hogy heti két edzésre megyek (szerda és péntek). Szerinte szépen fejlődtem, de én nem éreztem különösebben, hogy tényleg így lenne. Nyilván a többiek is ugyanúgy fejlődtek mint én, ezért nem tudtam hozzájuk viszonyítani. Azt éreztem, hogy erős edzések voltak terítéken, de hát éppen alapozás és erősítés volt a feladat. Edzések után ezért megittam egy-egy fehérje turmixot (azt hiszem 2 hónapon keresztül) különösebb elvárások nélkül. Nem fektettem túl nagy hangsúlyt a táplálkozásra és a táplálék kiegészítőkre, de utólag látom, hogy ezen a téren is lehetne még fejlődni.
A verseny szempontjából az úszástól féltem a legkevésbé, Keszthelyen már sikerült elhagynom azt a beidegződésemet is, hogy az úszáson túlságosan tartalékolok. Nyilván nem az úszással nyer az ember, de 1-2 percet így is meg lehet spórolni. Jött a Balaton-átúszás és végre idén is kipróbálhattam a hosszú távú nyíltvízi úszást. Nem ez volt az első alkalom, de edzésnek mindenképpen hasznosnak tartottam elmenni.
A keszthelyi versenyből és a Balaton-átúszásból kiindulva úgy számoltam, Nagyatádon 1 óra 5 perces időt tudnék úszni.

Kerékpár: A három szakág közül a bringázást szeretem a legjobban, viszont sajnos ez függ a leginkább az időjárástól, már ami a kinti edzést illeti. Januárban vettem hát magamnak egy edzőgörgőt, amivel heti egy órát edzettem március elejéig, amikor megjött végre a jó idő.
Márciustól aztán heti 100-150 km-ek jöhettek, egy rövidebb hétköznapi és egy hosszabb hétvégi edzésből, vagy egy hosszú hétvégi menetből.
Az edzőtáborban aztán meglepetésemre azt kérdezte valaki, hogy mit “ettem”, hogy ilyen erős vagyok. Nem hittem, hogy ennyit segített volna a téli görgőzés. Kindl Gábor mondta, hogy szerinte az is sokat számított, hogy télen is bringával közlekedtem a városban (ez kb. heti 80-100 km-t tett ki, értelemszerűen nem edzés jelleggel), de ezzel nem feltétlenül értek egyet, az előző években is bringáztam télen.

pi1 A verseny közeledtével próbáltam tovább növelni a távot, május közepén mentem egyszer 175 km-t is, ami a vége felé már nagyon nehéz volt, nem frissítettem megfelelően, és persze jött megint az eléhezés. Emlékszem aznap még az volt a fejemben, hogy utána egyből elmegyek futni egy rövidet, de annyira elfáradtam, hogy nem mentem sehova és emiatt eléggé megijedtem. Két héttel később aztán jött az idei első, a keszthelyi féltávú verseny, és az eredmény szerencsére megnyugtatott (5:10:49).
Nyáron viszont már tényleg muszáj volt futásokat is beiktatni a bringázások után, ami annyira végül is nem volt nehéz, mint amilyennek tűnt. 40-60 perceket futottam “ráfutásként”, laza tempóban, összesen 6-7 alkalommal.
Most visszagondolva rengeteget mentem és nagyon szerettem menni, szerencsém volt mert egyszer sem lett az edzések alatt defektem, vagy balesetem, és ami talán a legfontosabb, nem sérültem le.
A versenyen a kerékpározás teszi ki a legnagyobb részt, ezért fontos, hogy ne bukjon sok időt rajta az ember, de túlzásba sem szabad esni, mert utána még futni kell egy maratont. Az edzések és a keszthelyi verseny alapján 33 km/h átlagot határoztam meg magamnak, ez így 5 óra 27 percet jelent.

Futás: Eredetileg úgy terveztem, hogy 2017 őszén vagy telén futok egy maratont, amire a tavalyi szezon alatt és azt követően is készülni kellett volna (na ez nem ment) nem gondoltam át rendesen, így persze nem is futottam le. Meli (futóedző), amikor mondtam, hogy ironmanre készülök egyből meg is kérdezte, hogy futottam-e már maratont. Mondtam neki, hogy nem, erre ő azt tanácsolta, hogy akkor inkább arra szánjam a 2018-as évet. Tiszteletben tartottam a tanácsát, de nem örültem neki, emiatt el is keseredtem kicsit. Melinda mindenesetre ráébresztett arra, hogy tényleg komolyan kell venni a futást. Persze addig sem gondoltam, hogy örömfutás lesz, de onnantól már féltem is tőle. Szerencsére rengeteg időm volt még a versenyig. Jött a tél és a hideg, ami nekem sokkal jobban fekszik, ha futóedzésről van szó. Ezután el is kezdtem hát “szigorúbban” látogatni az edzéseket (Citadella körök), amik végül is jól mentek, de hamar alábbhagyott a lelkesedésem, legalábbis a spuris edzéseket illetően. És sokszor a munka miatt sem tudtam mindig odaérni 6-ra, szóval a továbbiakban inkább egyedül jártam futni, amikor éppen ráértem. Edzői felügyelet hiányában csak a mennyiségre mentem, nem a minőségre. Januártól szinte minden hétvégén futottam egy félmaratont és hét közben is beiktattam egy-egy órát. Ez a rendszer ki is tartott egészen a versenyig. Időközben annyira zavart a gondolat, hogy nem futottam még maratont, hogy egyik szombat délelőtt kitaláltam, hogy akkor most elindulok, és addig futok ameddig csak bírok, de legalább maratonig :) Ritka az ilyen pillanat, mert ez tényleg fejben dőlt el. Kell hozzá egyfajta lelki nyugalom és persze kellő akarat. A frissítés itt “csak” két zseléből állt és 2-3 kulacs vízből, ami persze nem optimális, de akkor még mindig nem tudtam, hogy az egy óránál hosszabb távokon a nem megfelelő frissítés milyen sokat befolyásolhat a teljesítményen. Nem voltam rosszul, de a végén éreztem az “eléhezést”. Szerencsémre ez az érzés a 35. kilométernél jelentkezett, akkor meg már nem hagyhattam abba a futást. Az időm végül 3:46 lett, aminek nagyon örültem.
Lefutottam tehát a maratoni távot, de azt el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ez egy triatlon versenyen, amikor már nem olyan friss az ember, mint aznap reggel voltam.
Hogy lássam, hogy haladok a felkészüléssel, beneveztem két hosszabb versenyre (Pécs-Harkány-25k, Borvidék-29k), ami persze edzésnek is jól jött. A Pécs-Harkány épphogy 2 órán belül sikerült, a végén még gyorsulni is tudtam. Aztán májusban, már a melegben jött a Borvidék 29 km-es távja, ami viszont rettentően rosszul esett. Jó, persze nem sík terepről volt szó, de a meleg nagyon nem tett jót, tény, hogy itt a frissítésre sem nagyon figyeltem. Ja, és ez egy héttel a spuris edzőtábor után volt, éreztem is rendesen a fáradtságot. Nem tetszett a végeredmény és ez kicsit visszavett a lelkesedésemből, megint elkezdtem félni a futástól, de akkor már nem volt mit tenni.
Tartottam magamat a kialakult heti rendszerhez, de a meleg ellen csak úgy tudtam védekezni, hogy késő este futottam, ami persze nem volt célszerű, hiszen a verseny is napközben van. De így legalább futottam! :) Nyáron aztán növeltem a távokat és egészen hozzászoktam a mennyiséghez, egyszer annyira jól esett a futás, hogy összejött egy 35 km-es etap is. Judy persze szépen leírta az edzéstervet, ami szerint a távoknak növekednie kellett a verseny közeledtével, de azt nem mindig úgy sikerült teljesíteni, ahogy ő ütemezte. Ennél a 35-ösnél is olyan sokat számított a pillanatnyi lelki állapot, hogy engem is tényleg meglepett. Nem mondok újat azzal, hogy a hosszú edzésekhez elszántság és kitartás kell, amit nem csak fizikailag kell bírni, ott van a monotónia is. Ezt rengeteg zenehallgatással és új útvonalakat keresésével oldottam meg. Amíg korábban egy-egy utazást csak kocsival képzeltem el, azt most biciklivel vagy futva tettem meg. Ez ráadásul azért is jó, mert az edzést nem kell feltétlenül kihagyni, amiatt mert hétvégén elutazunk a rokonokhoz, vagy ki kell menni a szőlőbe metszeni. El lehet jutni oda bringával is vagy épp futva. :)

Összegezve a felkészülést, elégedett voltam az edzésekkel és a végére már nem féltem a versenytől. Egyetlen dolog volt, ami egy kicsit zavart, mégpedig az, hogy a versenyhez közeledve már nagyon vártam, hogy ott legyünk. A verseny időpontja (július vége) nekem túl későnek tűnt. Az utolsó két hétben már csak szinten tartó vagy átmozgató jelleggel mentem edzeni, és persze sokat pihentem. Judy szerint a felkészülésem 30%-os volt, amin nagyon meglepődtem. Utólag persze igazat adok neki, ennél nyilván sokkal többet bele lehetne fektetni, de akkor már felmerül bennem a kérdés, hogy “csak” hobbiról van szó vagy már-már fanatizmusról :) Az első versenyemre készültem, a cél az volt, hogy megcsináljam, ehhez elegendő volt ennyit beletenni.

A verseny:
A verseny előtti éjszaka vihar volt, nem hagyott aludni, 3-4 körül ébredtem és bár vissza tudtam aludni, utána már nem volt mély az álmom, az járt a fejemben, hogy csak nehogy elmossa a versenyt, vagy duatlonná módosítsák át. Reggelre aztán szerencsére elcsendesedett a vihar és csak szemerkélő eső maradt. Sötétben keltünk és sötétben indultunk Gyékényes felé. Ez az egy órás kocsiút – a karaván – az izgalom ellenére nyugalmas volt. A pirkadatot figyelve ráhangolódhattam a versenyre, eljött hát a régóta várt nap.
A helyszínen a tömeg ellenére mindenkin türelmet és nyugodtságot láttam. Bedepóztam, és próbáltam mindent még egyszer utoljára lejátszani a fejemben. Nem ez az első triatlon versenyem, tudtam már mit hogyan kell csinálni, de a helyszín új volt. Előző nap szóvá tették, hogy nem vagyok kellően felkészülve a részletekből (térképek, frissítési terv, felszerelés, egyebek), de ezen nem akartam magam felizgatni, bíztam a versenytapasztalatomban. Elhelyeztem a bringát és a zsákomat a kijelölt helyre, végigjártam a depót a szokásos igazodási pontokat keresve. Szépen lassan eltelt az idő.
A rajt előtt 20 perccel úsztam néhány métert, hogy átmozgassam a vállaimat, és egyébként sem szeretem, ha szárazon indulok neki. A víz a levegő hőmérsékletéhez képest kellemes, 23-24 fokos volt, nem is lehetett neoprént használni. 7:15-kor aztán kitereltek minket a vízből. Az utolsó jókívánságok közepette szemerkélő esőben vártuk az ágyúszót. Eredetileg az volt a tervem, hogy Kővári Luca lábvízén úszok. Az ő tempója nekem is tökéletes lesz, de sajnos a tömegben elvesztettem. Ő egyébként is valahol a mezőny elejére helyezkedett szóval letettem a tervemről. Amúgy sem szokásom az elejére helyezkedni – inkább kimaradnék a verekedésből, köszi – azt gondoltam, hogy bőven lesz időm megelőzni azokat, akiknél jobb vagyok. Így hát valahol középtájon, a mezőny jobb szélén kerestem magamnak helyet.

-ágyúszó-

A taktikám bevált, jelentéktelen lökdösődést követően mindenki szépen megtalálta a helyét a mezőnyben és én is felvehettem az utazó sebességet. A vízben jól tudtam tájékozódni, szépen látszódott a fordító bója de elég volt a többieket követni. Elmentem néhány ember mellett, de nagyjából szabadon úszhattam. A harmadik fordítónál várt egyetlen kisebb akadály, amikor is a szembe úszó mezőnyben valakivel éppen összeütköztem, de a meglepetésen kívül szerencsére nem történt egyéb.
Az első kör végeztével, ahogy kiszálltam a vízből hallottam a speakert, ahogy Puy Laci nevét mondja, ott volt előttem és örültem neki, mert tapasztalt versenyzőnek tartom és a felkészülés során sokat beszéltünk a versenyről, szoros versenyre számítottam vele :) Tudtam, hogy jobban úszok nála ezért a második körben igyekeztem elé kerülni. Az órámat néztem, 32 perce ment a verseny, konstatáltam, hogy egyelőre minden a terv szerint történik, de messze volt még a vége, épphogy csak bemelegedtem.

Az úszás második köre viszonylag eseménytelenül telt, az utolsó egyenesben, a végéhez közeledve visszavettem kicsit a tempózásból, és átgondoltam a depózás folyamatát. Zselé, ~2,5 deci víz, zsebekbe eltenni a bringás ellátmányt (5 db szelet + só tabletták).
A vízből kiszállva enyhe szédülés kapott el, ami ilyenkor természetes, ismét hallottam a hangosbemondót és a nézők szurkolását, az órám 1:05-ot mutatott. Ahogy “futottam” a depóba valaki a nézők közül nekem kiabált, a bemondó a vízből éppen kiszálló Puy Laci nevét mondta, eufórikus érzésem támadt.
A depózásra kényelmes 5 percet számoltam, az úszáshoz szükséges izmok használatából fakadó enyhe fáradtságán kívül nem éreztem különösebb fáradtságot, nem siettem, de nem is ültem le sziesztázni.
Kezdődhetett a verseny leghosszabb része, 180 km bringázás egy nagyobb, 75 km-es szakasz Gyékényestől Nagyatádig, majd ott visszafordulva, 3 db kisebb, 35 km-es kör. Úgy terveztem (illetve az Enduraid), hogy nagyjából 20 percenként megeszek valamit (fél energiaszeletet, vagy ha éppen frissítőpont jön, akkor ott felveszek egy iso kulacsot) illetve óránként egy só tablettát. Ha azt vesszük így elég eseménydúsan telik el az a nagyjából öt és fél óra, folyamatosan kellett valamit enni vagy inni :) A 75 km-es szakaszon nedves útfelület várt minket, az eső szerencsére már teljesen elállt. A levegő kellemes volt, nem fújt a szél, de nagyon nagy volt a pára, emiatt a sisakomon a vizor folyamatosan párásodott. Ez megnehezítette a versenyzést, éppen az erdei, gazdasági utakon kellett nagyon odafigyelni a törmelékre, ami sok versenyzőnek okozott defektet. Volt nálam egy tartalék gumibelső, illetve egy patron CO2, de nagyon imádkoztam, hogy ne kelljen használni. Ezen a szakaszon kisebb szintkülönbség is volt, valahol még a nyeregből is ki kellett állni. Meglepődtem, ezt nem igazán említették előtte a többiek, nehéz lesz így teljesíteni a tervezett 33 km/h-s átlagot. Szerencsére aztán hamar kisimult a pálya. Az átlagomat nagyjából érzésre tartottam. A pillanatnyi sebességemre támaszkodtam, illetve a pulzusomat figyeltem, hogy ne nagyon menjen tartósan ~160 bpm fölé. Lényegében ilyen apróságokkal telt a bringa első fele, illetve egyszer volt egy idegesítő pillanat, amikor is az egyik körforgalomba érve hirtelen nem tudtam melyik kijáraton kell továbbmenni, nem láttam az előttem lévő versenyzőt és a szervezők is csak összeverődve beszélgettek az út szélén, nem igazán foglalkoztak a versenyzőkkel. Oda is szóltam nekik, de már nem emlékszem pontosan, olyan gyorsan történt. Szerencsére aztán a jó kijáratot választottam. :)

Nagyatádhoz közelítve a fordító miatt elkezdtek szembejönni az előttem lévő versenyzők, ami segített felmérni, hogy hol is vagyok a mezőnyben. Ekkor láttam ismét Lucát, jóval előttem haladt, és ekkor jutott eszembe Laci is, aki viszont mögöttem jött és még nem hagyott le. Az edzőtáborban sokat hajtottunk együtt, és azóta is emlegette, hogy rám oda kell figyelni a bringán. Én azért tudtam, hogy nála nem leszek jobb. Vártam mikor ér utol, és ugyanígy vártam Dulic Ivánt és Kollin Gergőt is, mert ő is erős volt. Nagyatádon a fordítót elhagyva már őket is tudtam figyelni, mennyire vannak mögöttem. De messzemenő következtetéseket azért nem vontam le, mert több mint a fele vissza volt még a versenyből. Időközben kisütött a nap is és egyre melegebb lett. Ahogy telt az idő és gyűltek a kilométerek elkezdtem a testemre figyelni, éreztem, hogy fáradok, folyamatosan figyeltem nehogy meghúzódjon vagy begörcsöljön valamim. Terv szerint folytattam a frissítést, bár nem voltam éhes vagy szomjas, és egyre kevésbé kívántam az energiaszelet vagy az iso ital izét. A 35 km-es körök végén bementünk Nagyatádra, ahol a szurkolókból erőt merítettem, ez sokat segített a már lankadó figyelmemen is. Elkezdtem unni a dolgot, de még vissza volt nagyjából 50 km. Itt éreztem egy kisebb holtpontot, de viszonylag könnyen átlendültem rajta, csak menni kellett tovább :)
150 km környékén aztán végre utolért Laci. Köszönt, és ment is tovább a saját tempójában, nagyon gyorsnak éreztem akkor, nem is tudtam vele menni, Iván viszont nem volt sehol, őt a mezőnyben sem ismertem fel. Az utolsó 10 km-en már a depózásra és a futásra készültem, kiálltam a nyeregből és az elgémberedett izmaimat mozgattam. Az út szélén kis srácok szurkoltak kitartóan, a versenyzőknek kiabáltak, hogy dobjanak nekik kulacsot és mivel már úgyis a bringa vége felé közeledtem így hát dobtam nekik, ennek persze nagyon örültek. :) Azt gondoltam, hogy egyszer majd ők is itt fognak versenyezni. Ekkorra már tényleg elegem volt a biciklizésből, nagyon vártam, hogy vége legyen (ráadásul már wc-znem is kellett), de a futás miatt érdekes módon nem aggódtam. Kis idő múlva aztán ráfordulhattam a depó bejáratához vezető útra, lassítottam és 5 óra 23 perc után leszálltam a bicikliről. Az átlag végül 33,75 km/h lett, eddig szerencsére minden a terv szerint zajlott, de tudtam, hogy a futáson fog eldőlni, hogy valóban így lesz-e a végéig. A vonalnál a szervezők elvették tőlem a bringát, én meg “futottam” tovább a wc-re majd az öltöző sátorba. Na, hát ez a mozgás egy külön tanulmányt érdemelne. :)
A depóban éreztem csak igazán, hogy mennyire elfáradtam fejben (!). Különös zsongást éreztem. Nem siettem, de nem is nagyon tudtam volna. Szépen felvettem a sportszárat, a zoknit és a futócipőt. Ekkor, meglepetésemre mellém ült Iván. Valamiért nagyon megörültem neki, ő sem ma kezdte a versenyzést és megnyugtató érzés volt, hogy válthattunk néhány szót. Együtt indultunk ki a futópályára.
A terv szerint ~5:30 perc/km iramban kezdek, aztán meglátjuk, mennyire esek vissza. 4 órát szántam a futásra. A pálya Nagyatádon, a városban volt kijelölve árnyékos-napos részeken. Nyolc kört kellett futni, ami szerintem éppen ideális, viszont voltak szakaszok, amik elég szűknek bizonyultak és itt a versenyzők már-már egymást akadályozták a haladásban. Minden körben négy hivatalos és egy Spuris, nem hivatalos frissítő pont volt. Úgy terveztem, hogy minden körben elfogyasztok egy fél zselét és egy sótablettát, illetve ahol csak lehet vizet iszok. A meleg ekkorra már hőséggé változott, és szükség is volt a hűtésre. Vizes szivacsot is kaptam, amit minden frissítő asztalnál hideg vízbe mártottam. A spurisok jeges zacskót adtak, aminek a sarkát kiharaptam, és a tartalmát az arcomba spricceltem. Ez életmentő volt :)
A futás kezdeti nehézségeit az első körben letudtam, erre voltak jók az edzések során a bringa utáni ráfutások. Másféle mozgásforma, csak bele kellett rázódni. Iván természetesen lehagyott, de nem távolodott el túlságosan, a saját tempómat futottam és figyeltem, nehogy túl erős legyen az eleje, jól éreztem magam, 5:20-as kilométerekkel még egy kis tartalékot is halmoztam a futás második felére. Ismét a versenyre figyeltem, egyre többen értek vissza a bringából, telítődött a futópálya. Mivel ez országos bajnokság volt, kíváncsi voltam ki lesz idén a győztes, nagyszerű érzés volt a versenyen belül figyelemmel követni az élmezőnyt és a véghajrát, én is szurkolhattam kicsit :) 20-25 km-ig teljesen jól ment így a dolog.

pi2Sokat segített, hogy a felkészülés során majdnem hetente lefutottam ennyit egyszerre, már hozzászoktam, viszont ezt követően kezdődhetett a verseny igazán nehéz része. Sokat beszélgettem erről a többiekkel és bevallom el is hintették bennem a félelem magját. Belső démonokról, zombi futókról és kínszenvedésről hallottam. Kész voltam találkozni velük :) A versenyt megelőző napon a hivatalos köszöntő alkalmával hangzott el az a gondolat, hogy az első nagyatádi teljesítők minden körülmény között célba érnek. Ezt akkor nem értettem, de az utolsó két órában világossá vált. Ahogy minden kezdő, én is tántoríthatatlanul célba akartam érni. Egy év munkája után ez a kis idő és táv, ami még vissza volt a végéig, már igazán nem nagy dolog. Csakis ez lebegett a szemem előtt. Éreztem, hogy nem vagyok önmagam, az izmaim pihenésért kiáltottak, a testem megálljt parancsolt és a gondolataim sem voltak tiszták, nehéz volt a koncentráció. Különös érzés megtapasztalni az elszántság és akarat erejét, ami felül tud írni minden más fizikai érzést. Zombivá váltam és önkívületi állapotban futottam le nagyjából 10 km-t, egyes egyedül a cél közelsége ösztökélt.
Egyre többször néztem az órámra, a tempóm szépen lassan 5:50-re lassult, de már láttam, hogy teljesülhet a terv. Ahogy nőt a teljesített körök száma, kezdtem összeszedni magam. Szépen lassan kimásztam a gödörből. Az utolsó kör pedig már majdhogynem örömfutás volt. A pálya minden egyes pontján utoljára kellett áthaladnom, még a mozgásomat is össze tudtam kissé szedni. Az utolsó egyenesre fordulva rendbe tettem magam, mégiscsak emlékezetes célfotó készül és gondolatban felkészültem a kirobbanó örömre és a katarzisra, ami végül elmaradt.

Az időm 10:35:43 lett. Örültem neki természetesen, 8 perccel jobbat mentem, mint amit otthon, papíron kiszámoltam. De ahogy a verseny mottója is mondja “az út maga a cél”, amit akkor, aznap megcsináltam, csupán csak az utolsó feladat volt. A munka nagy részét már letudtam és ennek tudatában ez az egy nap már igazán nem volt nagy teljesítmény.

Összegzésül néhány adat:
A felkészülést (szigorúan véve) októberben kezdtem, 10 hónap alatt 130 km-t úsztam, 831 km-t futottam és 2536 km-t bicikliztem. Ez, változó intenzitással és eloszlással átlagban heti 6-7 órára jön ki.
A versenyt követő hetekben aztán persze bennem is átértékelődött a dolog. Nehéz év van mögöttem, de a feladatot, amit kitűztem magamnak, teljesítettem, nem is akárhogy, ennek azért örülök :) Most kicsit bajban is vagyok, mert legközelebb már nehéz lesz javítani ezen az eredményen :) És hogy mikor lesz legközelebb? Ezt még nem döntöttem el. Rengeteget tanultam ez alatt az egy év alatt, olyan téren és dolgokban, aminek semmi köze a triatlonhoz, önmagamat ismerhettem meg és tehettem próbára. Ez az érzés sokkal több, mint amit a célban érezhet az ember.

Nagyon nagy köszönet az edzőimnek Judynak, Melinek, Weisz Attilának, Pelsőczy Attilának, Kindl Gábornak, Gyurcsák Szilvinek és persze a sporttársaknak és szurkolóknak :)

•••••

3 Responses to Extrememan Nagyatád beszámoló – Istvántól

  1. Porkoláb István szerint:

    Nagyon megható volt a beszámoló Fiam. Gratulálok! Apa.

  2. Eva szerint:

    Jó kis beszàmoló volt, olvasva én is megcsináltam a távot 😂

Vélemény, hozzászólás?