Dunaújvárosi beszámoló

bela0Javában zajlik a triatlonszezon, a napi (hétvégi) történésekről a facebook oldalunkon számolunk be nektek, míg ide a hosszabb lélegzetű történetek jutnak. Alább Béla beszámolóját olvashatjátok a dunaújvárosi (nagyjából) rövid távú triatlonról. Vigyázat, szókimondó szövegek és a nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek (utóbbiakért köszi Jani).
A verseny: 2018. július 1. Dunaújváros negyed táv: 950/45/10,5
Előző este lementünk a családdal Dunaújvárosba, meglátogattuk anyukámat, dunaújvárosi vagyok, hazai pálya, igaz még soha nem versenyeztem otthon. Rajt reggel 9-kor, a cuccokat összepakolom még előző este, minden a panellakás nagyszobájában, hogy ne zavarjak senkit reggel az indulással. A gyerekek ébresztettek reggel fél 7-kor, legalább nem kell csöndben kávézni és reggelizni. Én lemegyek a versenyközpontba (Dunaújváros egy 50 méter magas löszfal tetejére épült), átveszem a rajtcsomagot és bedepózok. Találkozom Andival és Zsófival (ők egyébként megnyerték a váltót), Kindl Gáborral és néhány régi ismerőssel a városból, akik persze már szintén nem ott laknak, köztük Hóbor Gyulával aki osztálytársam volt és miatta hordok bukót kb. 1993-tól, de ez másik történet.
bela1Hideg a víz, mindenki neoprént húz, kivéve Zsófi, aki egy szál fürdőruhában csekkol be, meg is nézik (bocs). Én is magamra rángatom Dáviddal “közös” neoprénünket, igaz Zsófi kicsit aggódva kérdezi, hogy bele fogok-e férni, majd segít valahogy felkínlódni a cipzárt. Úszás a kikötői öbölben, furcsa érzés lebegni a vízben a rajt előtt, azon helyen ami a tuti pontyos hely volt egész gyerekkoromban. Igen lebegek, olyan neoprénben, mintha a víz fölött lennék. Jól megy az úszás, a széléről rajtolok, csak a saját tempómra figyelek és vigyázok, hogy megmaradjon az érzés a komfortzóna határán, kifelé a vízből így is majdnem beesek a kövek közé miközben rángatom le a neoprént. Közben hallom anyukám kiáltását, hogy jaj Béluskám jól vagy (hát persze csak mi f…sznak kell nekem triatlonoznom). Szóval a család leért már rajt előtt, mindenki nagyon lelkes, örülök nekik. A depó felé a szőnyegen ott van Lea, Ambrus, Janka – hajrá papa!
Úszás: 923 m, 16:28, 1:46/100m
Depó: 3:47 (de nagyon hosszú ám!), neoprén le, bukó, zokni, cipő fel
A kerékpár pálya 6 kör, a Dunapartról fel a Siklón a városba (ez gyerekkorom nagy emelkedője, úgy egy kili hosszú, 45 m a szint, hogy érezzétek milyen nehéz volt, ennél már csak a Pincesor volt rosszabb, de az most szerencsére kimaradt a pályából), végig a Vasmű úton, majd le a faluba és templomnál a horgász büfé felé, de nem be, hanem vissza a part útra. Szóval ilyen, amikor nem csak a versenybírók mutogatnak, hogy merre kell menni, hanem ismered a helyeket, a kanyarokat. Arra már nem emlékeztem, hogy milyen fos az út, de erről majd Gábor mesél, aki a frissítésének legalább a felét elszórta a kátyúk miatt. Frissíteni tudományosan kellett, ott ahol végre volt 150 méter jó aszfalt. Az emelkedőn vigyázok magamra, nem basztatom, nem rugdalom, kerülök mindent, amiért Attila szeretetteljesen de igen határozott módon le szokott szúrni minket. Az emelkedő elején még nagytányér, kiállok, szépen visszaváltok amikor kell (itt mindig előztem), majd kistányér és leülök. Amikor elkezd igazán emelkedni megint kiállok (itt mindig visszaelőztek), jobb kanyar, laposodik ismét leülök egyet le és hajtom körbe (itt megint én előztem :)). Aztán jön a Vasmű út, amin két kézzel kell kapaszkodni a bringába mert ugye a szockóban tankoknak tervezték és nem kerékpárosoknak, azok meg elmennek a szántóföldön is. A 4. körben beállt egy autó a lezárt bringasávba keresztbe (ott volt dolga érthető), Gábor aki akkor körözött le majdnem beleszállt, így utol tudtam érni egy hajrá Gábor erejéig, majd egy fél kör erejéig mögötte tudtam maradni, aztán vége lett a lejtőnek és a tündöklésemnek is. bela2Lent a parton anyukám, Lea, Ambrus, Janka biztat, aztán az újabb emelkedő előtt Zsófi (aki közben kijött a vízből és váltotta Andit) és János. A lejtők! Nem értettem a versenyzőket, a legtöbbjük csak éppen gurulgatott lefelé, mikor némi tekeréssel (egy emelkedőhöz képest lényegesen kisebb erővel) 45-tel lehetett haladni. Volt néhány kanyar, kigyorsítás, egy-két kicsi pukli – nagyon élveztem őket, főleg azt, hogy a többiek tök bénák és fogalmuk sincs, hogy kell kanyarodni, kiállni, visszaülni. Köszönöm Attila!
Közben próbáltam frissíteni, de túl sok terv nem volt mögötte. Sótablettát este még ettem, de reggel elfejtettem és a versenyre se vittem. Reggeliztem, kávéztam, a rajt előtt kb. 40 perccel ettem egy fél energia szeletet és ittam rá egy fél kulacs vizet, a bringán megettem még egy energia szeletet és meg tudtam inni kb. fél liter vizet és fél liter izót, a futásra (3 kör) kivittem magammal egy zselét és az 1. és 2. kör végén megettem a felét-felét és megittam hozzá kb. 1,5-1,5 deci vizet plusz a körök közepén még 1,5-1,5 deci vizet. A futás vége felé kezdtem csak szomjasnak érezni magam. Szerencsére nagyon kellemes volt az idő reggel 18-20 fok, délben is max. 22-23.
Vissza pályára, a 6. bringakörben már próbáltam egy kicsit pihenni, ettem, ittam és pörgettem, jön az a k…aszott futás!
Bringa: 43,12 km, 1:29:51, 28,8 km/h, 320 méter szint
Depó: 2:24 (de nagyon hosszú ám!)
A futópálya egy 3,5 kilis kör volt lent a kikötői öbölben, oda a víz mellett a köves dózer úton, vissza a fák árnyékában az aszfalton. Ebből 3 kör, frissítő pont a körök elején: víz, izó, banán… illetve a “fordítónál” csak víz. Ismerem a kört mindig erre futok, mikor otthon vagyok, tudom, hol fogtam életem legnagyobb halát (9,5 kg-os süllő), majdnem minden méteréhez van egy-egy emlék, de ettől még ez most egy futópálya volt, amin háromszor körbe kellett mennem.
bela3Még a depóban ittam egy kis izót, majd elkezdtem futni, féltem. Ilyenkor szoktam beleállni a földbe! De most reménykedtem, nem volt meleg, fújt a szél (ami az én tempómnál inkább kellemes, mint hátráltató), bringa közben is nagyon vigyáztam magamra és a végén is éreztem magamban az erőt. Nem a szokásos rettenetes fáradtságot, erőtlenséget. Elkezdtem futni, nem néztem az órát, csak mentem abban a tempóban, amit jónak éreztem. Ment, nem lassultam, nem ment el az erő (igaz túl sok sem volt), olyan érzés volt, mint a péntek reggeli úszás utáni futás, szar, de ha beérsz akkor már rendben van a napod. Aztán persze csak megnéztem az órát, tempó: 5:40 – 5:50, pulzus 155-160 között. Eltelt egy kör, drukkol a család, frissítő, Zsófi és János is drukkol, megosztom velük a taktikát, azaz egyelőre egy rövid átmenti időre mindenkit előreengedek, úgy is csak az számít, hogy a végén ki van elől. Megvan a második kör is és még mindig minden rendben, még egy, nézem a pulzusom szép lassan elkezd emelkedni már 160 felett, de tudom tartani a tempót talán még egy kicsit gyorsulok is. Közben visszaelőz “Jánosi”, az egyetlen versenyző, akit sikerült még az első körben megelőznöm, miközben a cipőjét kötötte. Ennyit a gyorsulásomról, na mindegy, a többit is fel tudtam dolgozni. NADE ez Jánosi az én korosztályomban volt, miatta lettem 22. és nem 21.!!! Közben jön egy fiú meg lány beszélgetve elfutnak mellettem, tapadok rájuk, minden mindegy alapon ez az utolsó kör és már csak másfél kili a célig, de nagyon gyorsak (szerintem mennek vagy 5:10-es tempót), elengedem. De már nem számít, célba értem, a célban gratulál az egyik rendező, egy volt Ságváris atléta (én Vasváris voltam és a két általános iskola között ment a rivalizálás), de most revansot vettem, hogy miért azt már nem tudom. Jól vagyok.
Futás: 10,81 km, 1:02:23, 5:46 perc/km
Fogadom a gratulációkat, kicsempészek a gyereknek egy kis görögdinnyét, de kidepózni még nem lehet, majd csak 15:00-tól, akkor még csak dél volt. Hazamegyünk, ebédelünk, pihenünk, majd visszamegyek a bringáért. Közben beért Andi a bringáról, Zsófi a futásról és Kindl Gábor még mindig ott van, pedig indulni szeretett volna hamar, hát persze hiába lett negyedik a görcs miatt, a korosztályát megnyerte, így megvárta az eredményhirdetést. Jánosékkal megesszük a babgulyást és megisszuk a 0.0%-os Sopronit, mindketten vezetünk még. Megvárom Andit és Zsófit is a dobogón, majd elköszönök. Útközben összefutok még Hóbor Gyuszival, beért a középtávon, de mindenki indult már.
Hogy miért írtam le, hát azért mert volt egy csomó versenyem az elmúlt években, amik nagyon rosszul sikerültek, nem csak az eredmény miatt, hanem az érzés miatt is. Itt van néhány elrontott verseny csak a tavalyi és az idei évről:
2017: Keszthely, a rövidebb táv. A bringa végére elfogyott az erő, a futásra nagyon meleg lett és csak a séta, a kínlódás volt. A frissítést meg úgy elb..sztam, hogy Melinda még ki is posztolt, NE ÍGY!
2017: BudapestMan, olimpiai táv. A futásra Tolmár Gergővel együtt mentünk ki, futottam vele 500 métert, majd ismét a teljes összeomlás, szenvedés. Nagyatád óta tudom, hogy ha nem áll meg az ember akkor előbb utóbb beér, de ez már a sokadik vánszorgás.
2017: Budapest, WizzAir félmararton. Nem ment a futás a triatlonon, gondoltam megnézem, hogy miért. Terv az volt, hogy elindulok 5:30-as tempóban és ha megy a végén gyorsítok. Nem ment 13-tól vége volt. Az első 2 órán kívüli futásom. Hát ezért, minden világos – edzeni kell és kell egy edzésterv.
2017: Siófok, félmaraton. Edzésterv alapján készültem az 1:50-re, nem ment 17-nél végem lett (onnan 5:10 helyett 6+-os tempó), éppen 2 órán belül lett.
2018: Vivicittá, félmaraton. 1:50-re készültem edzésterv alapján, 1:58 lett a vége, megint csak szenvedés volt az egész második fele.
2018: Keszthely, olimpiai táv. Már a bringán szétestem, a futás meg egy 80 perces ténfergés volt, Gyöngyi igyekezett lelket önteni belém, de ha már nem látott rögtön lassítottam. – Így nem ez lett az idei főversenyem.
És összesen egy darab jó versenyem volt tavaly: Zalaegerszeg sprint táv, ahol szintén “hideg” volt, úgyhogy oda idén is megyek.

•••••

Vélemény, hozzászólás?