Irány Hawaii

Már csak néhány nap, és Gábor nekivág a nagy kalandnak – várja Kona és az Ironman világbajnokság! A verseny élőben követhető az Interneten is, és persze mi is beszámolunk majd az eseményekről, addigis, szurkoljunk hogy minden rendben menjen az utazás során is.

Ne feledjétek, október 11-én helyi idő szerint 6:50-kor RAJT!

És hogy addig se unatkozzatok, alább Gábor beszámolója a klagenfurti versenyről, ahol sikerült kivívni a hawaii indulás jogát.

Irány (Horány helyett) Hawaii

Nagyon szerencsés vagyok, mert sok triatlonversenyen vettem már részt életemben: világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon, nemzetközi versenyeken, de az idei Ironman Austria Klagenfurtban életem legnagyobb versenyélménye volt! Mindenkinek szívből kívánom, hogy átélje mindazt, amit én csak magával ragadó totális triatlonélményként tudok definiálni!

Előzmények:

Hány hónapja, hány éve tűztük ki a célt, a Hawaii Ironman Világbajnokságra szóló kvalifikáció megszerzését? Talán már 1989-ben, amikor Dave Scottól kaptam egy kis cetlit, amire csak annyit írt, hogy

egy napon majd szeretne látni az ironman – természetesen a hawaii IRONMAN – rajtvonalánál? Azt hiszem a tudatalattiba az a levél ültette be az elhatározást, ahonnan két éve tört elő, amikor Melivel elhatároztuk, hogy benevezek a 2013. évi St. pölten-i 70,3 versenyre azzal a céllal, hogy teljesítésével jogot szerezzek az ez évi Ironman Austria versenyre való előnevezésre! Vicces, hogy már egy hawaii kvalifikációs versenyre is ilyen kacifántos út vezet! Tudtuk, hogy nehéz dolgunk lesz a klagenfurti kvalifikációval, de az összes egyéb kijutási alternatívát töröltük: nem lottózunk, nem megyünk el a világ másik végére egy könnyebb versenyért, nem írunk szívhez szóló történetet a hawaii rendezőknek, és nem próbálkozunk semmilyen egyéb rövidebb, könnyebb, vagy bármilyen szempontból is olcsóbb úttal!

 

Az út tényleg nem volt éppen könnyű! Ha a „levél” kézbesítésétől eltelt 25 évre tekintek vissza, meg kell állapítanom, hogy igazán szerencsés vagyok, hogy most ezt a beszámolót írhatom! Tudnám sajnáltatni magam egy csípő-, és két gerincműtéttel, több mint két év futás nélküli (2009. július – 2011. november) időszakkal, egyéb egészségügyi próbatételekkel és olyan időszakokkal, amikor a munka temetett maga alá évekre sportkarrieremmel együtt. Most mégis úgy érzem, hogy mindezek a nehézségek igazából csak megkönnyítették az utat: a sérülések, betegségek visszatereltek az uszodába és a kerékpár nyergébe, a munka megtanított hatékony időbeosztásra, hogy a sportra fordítható idő tényleg ne vesszen kárba! Kialakult egy olyan felkészülési rendszer, amelynek elméletét úton-útfélen hirdetem és hirdetni fogom, és amelyet a világ legjobb amatőr sportklubjában a SPURI SC-ben olyan kiválóan ültetünk át a gyakorlatba.

A kvalifikációs esélyek latolgatását már hónapokkal a versenyt megelőzően lezártuk Melivel: 2013-ban a korosztályomban 440-en értek célba, és hat kvótát osztottak. Idén a korosztályában 494-en (ez az egyik legnépesebb kategória a mezőnyben) álltak rajthoz. A kiindulási alap tehát ismét hat kvóta, amelyeket a célba érkezés sorrendjében fognak szétosztani. Mindenképpen az első 10-ben kell végezni ahhoz, hogy egyáltalán halovány esély legyen a hat kvóta egyikének elnyerésére. – ha abból indulunk ki, hogy a korosztályos legjobbak között lesznek olyanok, akik már megunták Hawaii-t, vagy más célokat tűztek ki az idei évre. További valószínűség-számítások helyett egy viszonylag egyszerű feladat körvonalazódott: 9 óra 15 percen belül kell célba érni, hogy Dave Scott kívánságának mindenképpen eleget tudjak tenni! Az előzőeket figyelembe véve Melivel az alábbi rendkívül bonyolult képletet dolgoztuk ki: úszás + 1. depó = 1 óra; kerékpár + 2. depó = 5 óra, futás = 3:15 = 9:15 Ironman = Hawaii kvalifikáció + ÉLJEN!!!

A tett helyszínére, illetve közelébe igazán ideális időben, már három nappal a verseny előtt, csütörtökön megérkeztünk. Pénteken szembesültünk először azzal, hogy nem éppen egy zsibvásárral színezett falusi spartakiád lesz a hétfőestig tartó program. A regisztrációs sátrat az expo területén helyezték el a rendezők, amelyet szerényen, de jogosan Európa legnagyobb szabadtéri sportkiállításaként definiáltak. A szépszámú kiállító elképesztő mennyiségű cyber-cuccal csiklandozta sportolók és kísérők szemeit. Szomorúan szembesültem korommal, amikor néhány komplikáltabb holmiról csak nehezen tudtam megállapítani, hogy az melyik sportág segédeszköze is. A rajt és a cél területe, környezete mindenesetre lenyűgöző volt, és nemcsak a versenyzőket szolgálta ki maradéktalanul, de a kísérők és a nézők sem panaszkodhattak a kiszolgálásra!

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a kellemes környezet és az igazán színvonalas berendezés ellenére apartmanunk közel sem „pályaszállás”. Szinte pontosan nyolc kilométerre voltunk a rajt és a pálya legközelebbi pontjától, amely komoly logisztikai komplikációkat sejtetett a verseny napjára: külön járművel kellett eljutnunk a verseny helyszínére. Házigazdánkkal egyeztetve úgy döntöttünk, hogy Meli Kolossal a kocsit használva dél körül, a futásra próbál odaérni és egyúttal egy Ironman nehézségű kihívást teljesíteni: parkolóhelyet találni a versenyhelyszíntől emberi léptékű távolságban. Én a szomszéd taxis – a fél ötös indulást figyelembe véve – igazán barátságos szolgáltatását vettem igénybe. A közvetlen előkészületekről összességében kijelenthető, hogy több mint optimálisak voltak: stressz mentes családi napok egy osztályon felüli nyaralóhelyen átmozgatásokkal, strandolással, sétákkal.

A verseny:

Ironman Austria! Igencsak ellentmondásos triatlonos körökben az Ironman Corp. profitorientált, lehengerlő marketinggel támogatott tevékenységének megítélése. Az „ironman” szócska kisajátítását sokan pedig már a triatlonsport elleni bűncselekmény kategóriájába sorolják. Ügyfelükként, versenyzőként én viszont csak köszönettel tartozom nekik életem legnagyobb, legmaradandóbb sportélményéért, pedig már a triatlonélményeket is 1986 óta is gyűjtöm! Külön köszönet, hogy a helyszínen jelenlévő családomnak és az interneten, illetve a tv-n keresztül az otthoniaknak is szuperélménnyé tették a versenyt!

Hátborzongató volt háromnegyed hétkor a festői hegyekkel körülvett, kristálytiszta vizű Wörthi-tó partján 800, sikerre éhes fekete cápának öltözött elszánt harcossal együtt az „első hullám” rajtjára várni! Hátunk mögött morajló tömeg: a második hullám közel 3000 fős mezőnye és a nézők, akik már a kora reggeli rajtot is látni szerették volna, és akik összesen több mint 100.000-en kísérték figyelemmel a versenyt a nap folyamán, a helyszínen. A tó fölött helikopterek, Péter Attila „osztrák ikertestvére” pedig a hangfalakból fokozta a hangulatot.

A versenyt megelőző legnagyobb félelmem, az úszás közben a tavalyi évben oly sokszor jelentkező klausztrofóbiás roham ezúttal is elmaradt, pedig az volt az érzésem, hogy ketten-hárman az egész táv alatt csak azzal vannak elfoglalva, hogy jobbról, balról, elölről-hátulról akadályozzák az én kiegyensúlyozott, nyugodt úszásomat. A csatornába való bejutás (az utolsó ezer métert a Lend-csatornában kell megtenni) tényleg nagy kihívás volt, ugyanis a mezőny kissé összetorlódott a tölcsértorkolatban. Az 58 perces úszásidőnél azért jobbra számítottam és gyorsabbnak is éreztem, de az érzés – gondolom – azokhoz a rövid periódusokhoz kapcsolódott, amikor senki nem akadályozta az előrejutásomat.

Tempósnak tűnő depózás után irány a kerékpáros pálya. A tervezett 36 km/órás átlag csak a versenyt megelőzően tűnt kivitelezhetőnek, de az első kör végén rá kellett döbbennem, hogy nem fog teljesülni a Melivel tervezett célkitűzés, a depózásokkal együtt számított hatórás első két szám! Sajnos lebecsültem a kerékpáros pályát, nem tiszteltem meg azzal, hogy alaposan megismerjem a versenyt megelőzendő! Meg kellett állapítanom, hogy egyelőre gyenge kerékpáros vagyok az ilyen hegyekkel teletűzdelt pályához. A telekerék használatát az esetemben pedig leginkább nem is túlzott optimizmusnak, hanem nagyképűségnek minősíteném. A legmeglepőbb mégis az volt, hogy a sík és lejtős szakaszokon hogy húz el mellettem a mezőny! Tudtuk, hogy a kerékpáros felkészülésem messze volt az optimálistól. A hétközi kerékpározások, a könyöklős bringával való hosszú edzések csaknem teljes hiánya és az általában viszonylag alacsony szakmai színvonalú felkészülés meg is hozta az „eredményét”, a vészforgatókönyvet. Szerencse a szerencsétlen bringázásban, hogy még időben le tudtam futtatni egy algoritmust, és gyorsan kialakítani egy „option 2” verziót a verseny kivitelezésére, amely fájdalmasan egyszerűen hangzott: bringatempó visszavesz, érkezés 6:15-kor (versenyidő), futás 3 óra. Rendkívüli bátorítást nyújtottak lelkemnek „állandó levelező partnerem”, Dave Scott szavai: „az Ironman a futással kezdődik!” – ez a gondolat komolyan megnyugtatott és erőt is adott terveink alternatív módon történő teljesítéséhez!

További bonyodalmakat okozott a kétszeri zápor, amelyek közül első még frissítőként hatott, de a második nyakon öntés tovább nehezítette egyébként sem könnyű életemet: egy csatorna fedélen megcsúszó és kisebb emelkedőkön is kipörgő hátsókerék komoly indokot szolgáltatott a sebesség ésszerű mérséklésére, lejtős kanyarok előtt pedig a rendezők tették ugyanezt. A – nem túl bölcsen – már a kerékpározáshoz felhúzott zokni használhatatlan mosogató ronggyá ázott. Hősies pozitívum, hogy nem vettem részt semmilyen bolyozásban, pedig azért ez a sportszerűtlenség sajnos többször, a mezőny több részén tapasztalható volt a verseny során. A „stop and go” büntetések letöltésére felállított „szégyenketrecekben” (Penalty Box) mindig állomásoztak versenyzők, de túl kevesen a szabálysértések számához képest.

Egy kis kitérő egy nem kis jelentőséggel bíró melléktevékenység irányába: a frissítés osztályon felüli volt! Kevesebb, mint húsz kilométerenként terülj-terülj asztalkám, ahol a megszokott sorrendben kínálták a frissítőket: víz, izó-ital, banán, energiaszelet (természetesen kiporciózva: felezve), gél, kóla, izó-ital, víz volt az állandó sorrend. Az volt az érzésem, hogy az állomáson dolgozóknak deklarált kötelessége és felelőssége is egyben, hogy a versenyzők tényleg megkapják a frissítőt! Az ő profizmusuk az egyik garanciája a versenyzők célba érésének. A „hazaiból” nekem nem is sikerült fogyasztanom a verseny során! – teljesen feleslegesen költöttem a családi kasszából vésztartalékra.

Ami leginkább tudatosította bennem azt, hogy a saját limitemen felül próbálom teljesíteni a kerékpáros számot, a már negyed táv után jelentkező rendkívül intenzív görcsök voltak! Sem a szabóizmaim (musculus sartorius), sem pedig a belső vaskos izmok (musculus vastus medialis) nem tolerálták az edzettségi szint feletti terhelést! Szegényeket só-tablettával (só-kapszulával) próbáltam kiengesztelni, félóránkét két darabbal – felemás sikerrel: A görcsök a futásra is elkísértek.

A frissítéshez kapcsolódik, hogy a szemetelés a versenyen büntető cselekmény! Csak a frissítőállomások elején és végén kijelölt zónákban szabadott elhajigálni a kulcsokat és a frissítők csomagolását. Azt gondolom, hogy ennek a szabálynak is maradéktalanul eleget tettem, milyen szerencse, hogy a kiváló, új egyen-szerelésünkön hátul két kis zseb is található! Köszönöm, Bikeart kerékpárüzlet és Orca!

Az volt az érzésem, hogy egy „rövid technikai szünet” közbeiktatásával is rendkívül gyorsan hagytam el második alkalommal is a depót. Ha tudtam volna, hogy mindkét depózásom jóval 5 percen felüli, ott a nyílt színen elsírom magam… Hála isten, hogy csak verseny után szembesültem ezzel a szomorú ténnyel. A környezetemben általában három perces depóidőket produkáltak az emberek. Szívesen visszanézném, hogy mi az ördögöt csináltam ilyen hosszan két alkalommal is a depóban.

Ahogy írtam, a futásra kész forgatókönyvvel érkeztem: három óra = 3:15-ös kilométerek. Bekezdés, versenyzés csakúgy, mint megállás, vagy séta elvből nincs! Kilazulás után egyenletes tempóban, 140 alatti pulzussal, lazán daráljuk a kilométereket. Fél távig nem stresszeljük magunkat az idővel, majd ott felmérjük a helyzetet. Frissítőállomást nem hagyunk ki, a menü víz és izóital, illetve szivacsból víz a fejre. Sajnos a frissítőállomásokon kínált Hydro-gél koffeines, illetve ún. 1,5 dl-es, ezeket rögtön töröltem is a menüből. Sótabletta sajnos továbbra is ajánlott a fentebb ismertetett adagolásban. A kétkörös futópálya sem a karakterisztikája miatt lesz a kedvencem: kanyarok, változó talajok, aluljárók, beszűküléseknél torlódó mezőny törték meg folyamatosan a ritmust. Úgy éreztem egy tempóban haladok végig, mégis volt négy percen belüli és ötperces kilométer is! Fél távnál saját óra szerinti nettó idő 1:30, átlagpulzus 136! A remény valóságossá kezdett válni! A folyamatos előzés adta szárnyakat adott! A második körre azonban meglehetősen népessé vált a néhány helyen fél méternél kis keskenyebbre szűkülő pálya. A fékezések és gyorsulások időről időre megtörték a remek ritmust, amellyel együtt járt a görcsök elemi erejű előtörése. Kifejezetten zavaró volt, hogy kétszer is egymás mellett sétálva beszélgető versenytársak miatt kellett megállnom. A legfurcsább az utolsó kétszáz méter volt, amelyet több, mint öt perc alatt tettem meg! A rejtély megoldását a GPS által mért futótáv szolgáltatta: 43,2 km a depó kijáratától a célig egzaktul mérve!

A teljes versenyidő 9:23:27. Nem rossz, de csak a 8. helyre elég a kategóriában. A nagy kérdés, hogy elég lesz a kvalifikációhoz. Divatos kifejezéssel élve ugyanis mások kezébe adtam sorsom.

Az érdemjegyek:

1. úszás – közepes alá. Ment volna jobban is, ha lelkes társaságom nem akadályoz, de a triatlonverseny már csak ilyen, el kell viselni a versenyzőtársak lelkes „közeledését”. Nem ártott volna felmérni a versenyt megelőzően, hogy a rajtnál a vízbefutással pontosan mekkora távolságot lehet hatékonyan megtenni, az biztos, hogy jóval később is hasra eshettem volna! A javulás lehetősége reális és adott. Sajnos a tavalyi kulcscsonttörésem óta nem igazán találom az úszóformámat. Ezen dolgozni fogunk a jövőben

2. kerékpározás – elégséges. Az 5:07 nem tűnik rossz időnek a terepviszonyokat figyelembe véve, de sajnálatos tény, hogy az általam GPS-szel mért táv csak 178 km volt, illetve a mezőny ambiciózus része gyorsvonati sebességgel húzott el mellettem, illetve tőlem! Ez a teljesítmény – a terveinket figyelembe véve – egyszerűen kevés. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az edzésmunkám annyira alacsony színvonalú, hogy komoly és biztos javulás prognosztizálható már akkor is, ha csak néhány futásban remekül bevált metódust átveszünk a kerékpáros felkészülésbe is.

3. futás – ötös. Óriási KÖSZÖNET Melinek, mert a vészforgatókönyv, egyúttal a 3 óra körüli maraton kivitelezésnek realitását ő teremtette meg a felkészülés kiemelkedő szakmai színvonalú megtervezésével. Nem véletlen, hogy minden Spuris remekül teljesít ebben a számban! Szuper érzés volt magától értetődő természetességgel ritmusosan fogyasztani a kilométereket és egyúttal az ellenfeleket is, bár ez utóbbiakkal – nem lebecsülésükből, vagy figyelmen kívül helyezésük okán, és elnézést kérve tőlük a kijelentésért –, de egyáltalán nem foglalkoztam a verseny során.

4. depózás – elégtelen alá három vonallal. Az összesen csaknem 11 perces depóban történő kalézolás csaknem a teljes projektünk bukását okozta! Óriási szerencse, hogy nem évismétlésre buktam ebből a „tantárgyból”! Ha csak négy perccel rövidítem meg a sziesztákat, simán 6. helyen érek célba! Nem tudom, milyen beszámolót írnék most, ha végül is ezen a négy percen, a kritikán aluli depózásokon úszott volna el a hawaii kvóta. Azt hiszem, jobb ebbe nem belegondolni. Az is bizonyos, hogy a jövőben a felkészülési programba kell vennem a triatlon 4. számát!

A “Hawaii Slot”:

Nem akármilyen izgalmakat okoztam magunknak a kategória 8. hellyel! A reménykedéssel teli totális bizonytalanság szakadt ránk csaknem egy teljes napra, annak összes lelki terhével. Sikerült vagy nem? Annyira közel vagyunk a 9:15-höz, ami biztos kvótát jelent és valószínűleg fog jövőre is jelenteni ebben a korosztályban. Nevezzünk a jövő évi versenyre, mert idén elbuktunk, vagy mégis kijutunk Hawaii-ra ezzel az idővel és helyezéssel is? Esélyeinket a sokat látott és tapasztalt versenyrendezők is csak a „knapp” (majdnem, szoros) szócskával jellemezték. Visszamondja-e valaki az előttem célba érők közül, vagy mindenki hozzánk hasonló céllal érkezett. A teátrális kvótaosztás a verseny napját követő hétfőn délután egy órakor kezdődött az Irondom-nak nevezett, több ezer ember befogadására alkalmas gigasátorban, míg a jövő évi versenyre való jelentkezés az expo területén lévő regisztrációs sátorban zajlott délután kettőig! Komoly mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy mégis a kvótától tesszük függővé a jövő évi nevezést, és vállaljuk a két helyszín közti kb. egy kilométeres táv versenytempóban történő teljesítését, ha nem jutunk hawaii belépőhöz.A nevezési lapot mindenesetre kitöltöttem.

Az „árverés” a tavalyi hawaii versenyről szóló, “libabőrözős” filmösszeállítás lejátszását követően kegyetlenül egyszerű szabályok és forgatókönyv alapján zajlott. Életkor-kategóriánként felülről lefelé, a célba érkezők sorrendjében haladva hangzanak el a nevek. A név tulajdonosának személyesen kell jelen lenni és hangos kiáltással jelezni, hogy átveszi a kvótát. Egy név háromszor hangzik el, néma csönd vagy „no” esetén jön a következő delikvens. A korosztályomat megelőző kategóriában mind a hat helyet vitték! Meli ezt a tényt röviden kommentálta: „odaérünk még” – mármint a nevezés helyszínére vissza. Meli pulzusa biztosan a kétszázas tartományban járt ekkorra és az enyém is szignifikánsan átlépte az előző napi maximumot. A kategóriámban az első két névre néma csend volt a válasz!!! Egymásra néztük: az ÁLOM teljesült! Még most is nehéz visszatartani a könnyeimet, nemhogy akkor, amikor a nyakamba akasztották virágfüzért!

MINDENKINEK tiszta szívemből kívánom, hogy élje át azt az élményt – extraizgalmakkal, vagy anélkül –, amit én élhettem át!

Nagyon KÖSZÖNÖM NINDENKINEK, aki hozzásegített ehhez a frenetikus álomteljesüléshez!

Melinek, aki nemcsak elviselte a többéves felkészülés terheit, de aki egyben a legszuperebb futóedző is! Tudom, hogy a miénknél színvonalasabb futófelkészülést amatőr sportoló egyszerűen nem végezhet! Ez a tudat pedig óriási magabiztosságot ad!

Moldvay Ildikónak, a gyógytornászok varázserővel bíró kandidátus professzorának, aki meggyötört és több helyen szó szerint megtört testemet ironman versenyzésre alkalmas állapotban tartja hétről hétre.

Baranyai Juditnak az ideálisnak semmiképpen nem nevezhető környezet által meglehetősen korlátos keretek közé szorított úszóedzésekért.

A SPURI SC összes versenyzőjének a közös edzésekért! Az egészséges attitűdért, a jó hangulatért, a remek TÁRSASÁGÉRT!

A Spuri SC támogatóinak, akik maguk is aktív sportemberek, így közvetlenül bizonyíthatjuk nekik, hogy jó ügyet szolgál támogatásuk: Work Force Kft és Eurofamily üzletlánc.

A Bikeart bringaboltnak a technikai és pszichológiai támogatásért!

Dr. Papp Zoltán Attilának, hogy a gerincemet a gyalázatos első műtét után sportolásra alkalmassá tette!

A nyolc és fél hónapos Kindl Kolos Dánielnek a szakszerű, helyszíni szurkolásért!

 

•••••

Comments are closed.